3.fejezet

Jess

– Sziasztok! – köszöntötte barátait Harry, amikor az asztalhoz ültek.

– Szia! – nézett fel könyvéből Hermione – Hűha, sziasztok! Te vagy az, akit megtaláltunk, ugye?

– Igen – felelte mosolyogva Caleb.

– Srácok, ő itt Harry Caleb – mutatott barátjára Harry.

– Sziasztok! – biccentett a fiú.

– Szia, Hermione Granger – fogott kezet vele a lány.

Harry nem tudta nem észrevenni, hogy a lánynak bejön a fiú. A pillantása ragyogott, az arca halvány vörös színt öltött és néha-néha szégyenlősen megigazította a haját. Miután mindenki bemutatkozott Calebnek, a fiúk leültek és együtt ettek a többiekkel.

– Furcsa neved van! – jegyezte meg Ginny – Harry Caleb, ugye?

– Igen – felelte – De mindenki Calebnek hív, mert nem szeretem az első nevem.

– Még szerencse, hogy így reagálsz. Mert így, ha elkiáltom magam a szobánkban, hogy Harry, akkor mind a ketten felkapnátok a fejeteket – nevetett teli szájjal Ron.

Hermione rosszalló pillantást vetett a fiúra, jelezve, hogy nem volt tréfás.

Ron némán, behúzott nyakkal evett tovább, amin az asztalnál ülők csak nevettek, ám Caleb szomorúan ült az asztalnál. Nem is evett, csak piszkálta az ételt.

– Baj van? – kérdezte Harry.

– Nem. Csak…csak hiányoznak a barátaim. Tudod, nagyon közel állunk egymáshoz, mint ti, és ez az egész, eszembe juttatta őket.

– Ne csüggedj! – biztatta Harry – Biztos jól vannak!

– Remélem – motyogta szomorúan Caleb.

A herceg a poharáért nyúlt, de ügyetlenségében felborított egy poharat, így a benne lévő töklé az asztalra borult.

– Sajnálom – pattant fel, hogy felitassa a sárga nedűt.

– Semmi baj – segített neki Hermione – Gyakran előfordul!

– Röstellem, hogy ilyen ügyetlen voltam.

– Öregem, te melyik bolygóról jöttél? - kérdezte Ron.

– Tessék? - nézett rá Caleb.

– Úgy beszélsz, mint valami gróf, vagy lord. Kész röhej! A huszonegyedik században élünk, nem a középkorban.

– Ron! - szólt barátjára Harry.

Calebet szíven ütötték a vörös fiú szavai.

Egy pillanatra elkomorult és végignézett a társaságon. Harry volt az egyetlen, aki aggódva nézett rá, mindenki más csak egy furcsa idegent látott benne.

Szó nélkül elment az asztaltól.

Harry utána szólt, de nem ment vissza.

– Ron, hogy lehetsz ilyen gonosz? - kérdezte barátját.

– Miért? Mit mondtam?

– Caleb egyedül van, te meg sértegeted? Komolyan, nem értelek. Talán bántott téged? Nem! Akkor miért vagy ilyen gonosz vele?

– De hát, én csak...

– Nem tudod, hogy estek a szavai neki – magyarázta Hermione – Egyedül van, te pedig ilyeneket kérdezel.

– Még nem találkozott a bátyáimmal. A családban Fred és George a tréfamester, az ő tréfáik csak rosszabbak. Emlékszel az óriás pókká változott macim esetére? A testvéreim gúnyolódása milyen rosszul esne nyif-nyaf úrfinak?

– Hallgass már! - pattant fel Harry az asztaltól és Caleb után ment.

– Igenis, ó vakondok vezére – vágta egyenesbe magát Ron, ám pár másodpercre rá Hermione fejbe vágta a könyvével.

Eközben Caleb egyedül ücsörgött az egyik lépcsőn. Figyelte a diákok sokaságát, akik egymással beszélgetve, nevetve sétáltak és úgy tűnt, semmi gondjuk az életben. Mit keresek én itt?- kérdezte magától – Nekem nem itt a helyem, Domenico az otthonom.

Átkarolta a térdét és ráhajtotta a fejét, azt kívánva, bárcsak hazamehetne.

Látni akarta a barátait. A mindig tréfáló, kissé lökött unokatestvérét Ericet, Nathanielet, aki mindig vigyázott rá, akár egy testvér. És persze a lányokat sem tudta elfelejteni. Kathrinet, aki a csapat anyafigurája volt, és Eric társa. Erika pedig az volt, aki bár sokszor civódott a többiekkel mégis elfelejthetetlen tagja volt a csapatnak.

És persze, ott volt Line és Cirio. Salinae, Caleb barátnője volt, míg Cirio a bátyja. Talán ők hiányoztak neki a legjobban.

Csak gondolkodott és elmerült az emlékei tengerében, amikor egy gyengéd kéz érintette meg a vállát. Felpillantott és egy kedves, mosolygó arc nézett rá. Hosszú, barna haj, zöldeskék szem. Egy lány volt, akinek talárján zöld ezüst címer díszelgett.

– Jól vagy? - kérdezte ártatlanul.

– Igen, köszönöm.

– Olyan szomorú vagy – ült mellé – Bántott valaki?

– Nem tettlegesen – motyogta Caleb.

– Hm, ismerem ezt az érzést. Tudom, milyen az, ha szavakkal bántanak. Jobban fáj, mint az ütés, vagy más seb. Mert a seb begyógyul, vagy elmúlik, de a szavak újra és újra feldereng. Olyan mint a sav.

– Jé, hasonló szavakat használsz, mint én.

– Sokat olvasok – mosolygott a lány – Új vagy?

– Igen – nyújtotta kezét az idegen felé – Caleb Matthews.

– Jessica Collins, szia! - fogott kezet vele a leányzó – Melyik házban vagy?

– Griffendél, azt hiszem így mondják.

– Oh, akkor Harry társa vagy.

– Caleb! - jelent meg a megnevezett a folyosón – Caleb, hol vagy?

– Emlegetett szamár – kuncogott Jessica – Szia, Harry!

– Jess – torpant meg a fiú – Szia! Áh, Caleb itt vagy! Aggódtam, hogy eltévedtél.

– Csak egy kicsit egyedül akartam lenni, de összetalálkoztam Jessicával. Beszélgettünk kicsit.

– Na jó, fiúk, én most megyek. Harry, holnap találkozunk, ugye?

– Igen.

– Jó, remélem téged is látlak, Caleb! - köszönt el mosolyogva a fiútól – Jó éjt, fiúk.

Calebnek elég volt csak egy pillantást vetnie a fiatal varázslótanoncra és tudta, hogy a fiú többet érez Jessica iránt, mint puszta barátság. Hogy leplezze zavarát felköhögött, majd leült mellé

–  Ne haragudj Ronra – szabadkozott – A tapintat nem az erőssége

– Azt vettem észre – morogta Caleb – De miért te jöttél utánam?

– Hát...mert...miért kérdezed?

– Tudod, ahonnan én jövök, ott az kér bocsánatot a tettéért, nem a barátunk. Hiába – sóhajtotta - Ez a hely más, meg kell szoknom. Na, gyere - állt fel – Ideje mennünk, holnap nehéz nap vár ránk!

Jess