3.fejezet

Jess

– Sziasztok! – köszöntötte barátait Harry, amikor az asztalhoz ültek.

– Szia! – nézett fel könyvéből Hermione – Hűha, sziasztok! Te vagy az, akit megtaláltunk, ugye?

– Igen – felelte mosolyogva Caleb.

– Srácok, ő itt Harry Caleb – mutatott barátjára Harry.

– Sziasztok! – biccentett a fiú.

– Szia, Hermione Granger – fogott kezet vele a lány.

Harry nem tudta nem észrevenni, hogy a lánynak bejön a fiú. A pillantása ragyogott, az arca halvány vörös színt öltött és néha-néha szégyenlősen megigazította a haját. Miután mindenki bemutatkozott Calebnek, a fiúk leültek és együtt ettek a többiekkel.

– Furcsa neved van! – jegyezte meg Ginny – Harry Caleb, ugye?

– Igen – felelte – De mindenki Calebnek hív, mert nem szeretem az első nevem.

– Még szerencse, hogy így reagálsz. Mert így, ha elkiáltom magam a szobánkban, hogy Harry, akkor mind a ketten felkapnátok a fejeteket – nevetett teli szájjal Ron.

Hermione rosszalló pillantást vetett a fiúra, jelezve, hogy nem volt tréfás.

Ron némán, behúzott nyakkal evett tovább, amin az asztalnál ülők csak nevettek, ám Caleb szomorúan ült az asztalnál. Nem is evett, csak piszkálta az ételt.

– Baj van? – kérdezte Harry.

– Nem. Csak…csak hiányoznak a barátaim. Tudod, nagyon közel állunk egymáshoz, mint ti, és ez az egész, eszembe juttatta őket.

– Ne csüggedj! – biztatta Harry – Biztos jól vannak!

– Remélem – motyogta szomorúan Caleb.

A herceg a poharáért nyúlt, de ügyetlenségében felborított egy poharat, így a benne lévő töklé az asztalra borult.

– Sajnálom – pattant fel, hogy felitassa a sárga nedűt.

– Semmi baj – segített neki Hermione – Gyakran előfordul!

– Röstellem, hogy ilyen ügyetlen voltam.

– Öregem, te melyik bolygóról jöttél? - kérdezte Ron.

– Tessék? - nézett rá Caleb.

– Úgy beszélsz, mint valami gróf, vagy lord. Kész röhej! A huszonegyedik században élünk, nem a középkorban.

– Ron! - szólt barátjára Harry.

Calebet szíven ütötték a vörös fiú szavai.

Egy pillanatra elkomorult és végignézett a társaságon. Harry volt az egyetlen, aki aggódva nézett rá, mindenki más csak egy furcsa idegent látott benne.

Szó nélkül elment az asztaltól.

Harry utána szólt, de nem ment vissza.

– Ron, hogy lehetsz ilyen gonosz? - kérdezte barátját.

– Miért? Mit mondtam?

– Caleb egyedül van, te meg sértegeted? Komolyan, nem értelek. Talán bántott téged? Nem! Akkor miért vagy ilyen gonosz vele?

– De hát, én csak...

– Nem tudod, hogy estek a szavai neki – magyarázta Hermione – Egyedül van, te pedig ilyeneket kérdezel.

– Még nem találkozott a bátyáimmal. A családban Fred és George a tréfamester, az ő tréfáik csak rosszabbak. Emlékszel az óriás pókká változott macim esetére? A testvéreim gúnyolódása milyen rosszul esne nyif-nyaf úrfinak?

– Hallgass már! - pattant fel Harry az asztaltól és Caleb után ment.

– Igenis, ó vakondok vezére – vágta egyenesbe magát Ron, ám pár másodpercre rá Hermione fejbe vágta a könyvével.

Eközben Caleb egyedül ücsörgött az egyik lépcsőn. Figyelte a diákok sokaságát, akik egymással beszélgetve, nevetve sétáltak és úgy tűnt, semmi gondjuk az életben. Mit keresek én itt?- kérdezte magától – Nekem nem itt a helyem, Domenico az otthonom.

Átkarolta a térdét és ráhajtotta a fejét, azt kívánva, bárcsak hazamehetne.

Látni akarta a barátait. A mindig tréfáló, kissé lökött unokatestvérét Ericet, Nathanielet, aki mindig vigyázott rá, akár egy testvér. És persze a lányokat sem tudta elfelejteni. Kathrinet, aki a csapat anyafigurája volt, és Eric társa. Erika pedig az volt, aki bár sokszor civódott a többiekkel mégis elfelejthetetlen tagja volt a csapatnak.

És persze, ott volt Line és Cirio. Salinae, Caleb barátnője volt, míg Cirio a bátyja. Talán ők hiányoztak neki a legjobban.

Csak gondolkodott és elmerült az emlékei tengerében, amikor egy gyengéd kéz érintette meg a vállát. Felpillantott és egy kedves, mosolygó arc nézett rá. Hosszú, barna haj, zöldeskék szem. Egy lány volt, akinek talárján zöld ezüst címer díszelgett.

– Jól vagy? - kérdezte ártatlanul.

– Igen, köszönöm.

– Olyan szomorú vagy – ült mellé – Bántott valaki?

– Nem tettlegesen – motyogta Caleb.

– Hm, ismerem ezt az érzést. Tudom, milyen az, ha szavakkal bántanak. Jobban fáj, mint az ütés, vagy más seb. Mert a seb begyógyul, vagy elmúlik, de a szavak újra és újra feldereng. Olyan mint a sav.

– Jé, hasonló szavakat használsz, mint én.

– Sokat olvasok – mosolygott a lány – Új vagy?

– Igen – nyújtotta kezét az idegen felé – Caleb Matthews.

– Jessica Collins, szia! - fogott kezet vele a leányzó – Melyik házban vagy?

– Griffendél, azt hiszem így mondják.

– Oh, akkor Harry társa vagy.

– Caleb! - jelent meg a megnevezett a folyosón – Caleb, hol vagy?

– Emlegetett szamár – kuncogott Jessica – Szia, Harry!

– Jess – torpant meg a fiú – Szia! Áh, Caleb itt vagy! Aggódtam, hogy eltévedtél.

– Csak egy kicsit egyedül akartam lenni, de összetalálkoztam Jessicával. Beszélgettünk kicsit.

– Na jó, fiúk, én most megyek. Harry, holnap találkozunk, ugye?

– Igen.

– Jó, remélem téged is látlak, Caleb! - köszönt el mosolyogva a fiútól – Jó éjt, fiúk.

Calebnek elég volt csak egy pillantást vetnie a fiatal varázslótanoncra és tudta, hogy a fiú többet érez Jessica iránt, mint puszta barátság. Hogy leplezze zavarát felköhögött, majd leült mellé

–  Ne haragudj Ronra – szabadkozott – A tapintat nem az erőssége

– Azt vettem észre – morogta Caleb – De miért te jöttél utánam?

– Hát...mert...miért kérdezed?

– Tudod, ahonnan én jövök, ott az kér bocsánatot a tettéért, nem a barátunk. Hiába – sóhajtotta - Ez a hely más, meg kell szoknom. Na, gyere - állt fel – Ideje mennünk, holnap nehéz nap vár ránk!

Jess

2.fejezet

Két Harry

Másnap, a varázslótanonc visszament a gyengélkedőre. Meglepetésére az erdőben talált idegen már ébren volt. A javasasszony épp perlekedett vele.

– Jó napot, Madame Pompfrey!

– Szervusz, Harry! – üdvözölte a nő.

Már meg sem lepődött azon, hogy a keresztnevén szólítja. Néhány hónapja – mikor egy baleset miatt segítségre szorult – Madame Pompfrey kijelentette, hogy nem hajlandó a vezetéknevén szólítani egy olyan diákot, aki szinte napi rendszerességgel meglátogatja a gyengélkedőt. Így onnantól kezdve, ő csak Harry volt a javasasszonynak.

A köszönést letudva, odasétált a beteghez és leült az ágya szélére.

– Hogy van? – kérdezte az ápolót.

– Jobban, de nem eszik és nem beszél. Még a nevét sem tudom.

Harry a fiúra nézett, ám az kerülte a pillantását.

– Enned kell – noszogatta – Erősödnöd kell!

A beteg megrázta a fejét.

– Látod?– mutatott rá zsörtölődve a javasasszony – Nem tudom mit csináljak vele.

– Érted amit mondunk? – kérdezte Harry, mire a fiú bólintott – Legalább ezt tudjuk.

Madam Pompfrey a fiúhoz hajolt, hogy megvizsálja.

Elmondta Harrynek, hogy egy igencsak furcsa heget talált a beteg vállán, amin talán tud segíteni, ám amint egy lépést tett felé, a fiú az ágy végéhez húzódott. Rettegett, akár egy csapdába esett kismadár. A segítséget láthatóan nem igényelte.

– Nem! – morogta.

– Nem bántalak – nyugtatta a gyógyító – Csak meg akarlak vizsgálni.

Madam Pompfrey hangja már már parancsoló volt, Harry nem is csodálta, hogy a fiú megijedt.

– Madam Pompfrey, kérem, hagyja rám!

Úgy tűnt, a javasasszony beadja a derekát és még az is segített a varázslónak, hogy betévedt három Hollóhátas, akik bizony rászorultak az ellátására, így Harry egyedül maradt a beteggel. 

– Nézd, tudom, hogy félsz – mondta vigasztalásként – De itt, senki sem fog bántani. Gyere, egyél valamit.

Kezébe vette az ágy mellett álló levesestálat, de ahogy meg akarta etetni, az idegen elfordult tőle. 

– Olyan vagy, mint egy ovis – morogta szemrehányóan – Meg kell mondjam, szörnyen makacs vagy. Vagy várj csak…lehet, hogy nem vagy éhes?

Az idegen bólintott.

A nyakláncát szorongatta, érezhető volt a zavartsága, mintha szégyellte volna magát. Harry visszatette helyére a tányért, de továbbra sem mondott le arról, hogy szóra bírja az idegent. 

– Tudod, én találtalak meg. Egy farkas vezetett el hozzád – mesélte, mire a fiú felkapta a fejét és körbe nézett, mintha keresne valamit – Ő nincs itt! Ne félj! Mondd csak, menekültél valami elől? Bántottak talán?

Néma csend ereszkedett a szobára.

– Hát – vakarta fejét tanácstalanul – Így nem jutunk előrébb. Jut eszembe, még be sem mutatkoztam. Harry Potter – nyújtott kezet a fiú felé – Téged, hogy hívnak?

Ismét válasz nélkül maradt.

Sóhajtott, és jobbnak látta, ha távozik. Egyszerűen belefáradt a próbálkozásba, ha valaki nem akar beszélni vele, akkor azzal nem tud mit kezdeni.

Felállt, elköszönt, majd az ajtó felé sétált.

– Harry! – hallott egy hangot a háta mögül.

– Tessék? – fordult vissza a varázslótanonc.

Azt hitte a fiú őt hívta, de már azon is meglepődött, hogy beszélni hallja.

– Mit mondtál? – ült hozzá.

– Harry – ismételte a fiú motyogva, mint egy papagáj – Ez az én nevem is. 

– Micsoda?

– Harry Caleb a nevem, de mivel nem szeretem az első nevem, mindenki Calebnek szólít.

– Merlin szétfoltozott süvegére, te beszélsz hozzám!

– Ne haragudj, amiért néma voltam. Csak féltem. Itt minden idegen számomra. Ezért nem beszéltem. Bocsánat.

– Mindenesetre örülök, hogy végre szóba állsz velem – mondta Harry nevetve – Szóval, Caleb, ugye? Szép neved van, furcsa, de szép.

– Köszönöm – mosolyodott el Caleb.

– Hogy kerültél ide? – kíváncsiskodott Harry – Honnan jöttél?

– Erre inkább én felelnék – szólt egy hang a terem túlsó végéből.

A két fiú odafordult, bár Harry sejtette, hogy az igazgató előbb-utóbb fel fog bukkanni. Félhold szemüvege mögül kedvesen pillantott rájuk, majd lassú léptekkel a beteghez sétált.

– Szervusz, Harry Caleb! A nevem Albus Dumbledore, az iskola igazgatója vagyok.

– Nagyon örvendek és köszönöm, hogy vigyáztak rám. Sajnálom, ha kellemetlenséget okoztam, csak megijedtem.

– Emiatt ne fájjon a fejed, fiam – ült az ágya szélére az idős mágus – Látom, Harryvel már összebarátkoztatok. Ennek örülök.

– Öhm, professzor úr – szólította meg az említett – Ön tudja, hogy Caleb kicsoda? Hogy jonna jött? 

– Igen – hangzott a felelet – Caleb otthona Domenico, ugye?

A fiú csak életében nem hallott Domenicóról, ami nem is lepte meg a tanárt. Az igazgató csak mosolygott rajta.

– Nem csodálom, hogy nem ismered. Domenico nem a Földön van.

– Micsoda?

Először azt hitte, hogy az öreg varázsló túloz, esetleg tréfál, ám hiába várta, hogy az igazgató kacagjon, a férfi halálosan komoly pillantást vetett rá. – Ennek a fele se tréfa! – gondolta Harry.

– Caleb – nézett a fiúra – Ez igaz?

– Igen – motyogta – Szaturnuszi vagyok.

Harry egyik ámulatból a másikba esett, ám ahogy Calebre nézett, a tekintete megakadt a nyakláncán. Csak ekkor vette észre, hogy a medál a Szaturnuszt ábrázolta.

– Zavartnak látszol, Harry. Pedig nagyon egyszerű, a dolog – magyarázta Dumbledore – Domenico a Szaturnusz három királyságának egyike, aminek a mi Calebünk a nagyhercege.

– Hercege? – dadogta Harry.

– Igen – folytatta az igazgató.

– Ne haragudjon Uram, de Ön ezt honnan tudja? – kíváncsiskodott Harry.

– Diákéveim során nem egyszer jártam a birodalomban. Patrick király – Caleb nagyapja – jó barátom volt. Ami a herceget illeti – nézett a fiúra – Védelemre van szüksége.

–Köszönöm, igazgató úr, de haza kell mennem.

– Drága fiam, ezt te sem gondolhatod komolyan.

– Domenico az otthonom, ott a helyem.

– Domenicót megtámadták Alastro katonái, csak arra várnak, hogy te visszamenj és a tábornok megszerezhesse a varázserődet.

Harry csak kapkodta a fejét.

Milyen Alastro? Milyen varázserő? Semmit sem értett, az egész kérdések áradataként hatott.

– Honnan tud ezekről?

– A barátaidtól.

– Jól vannak? – aggódott Caleb.

– Igen – bólintott az öreg – A bátyáddal a fővárost őrzik.

– Ott kéne lennem.

– Itt kell maradnod – állt fel az igazgató – Itt biztonságban vagy.

– Bezár, mint egy rabot?

– Nem, fiam. Diák leszel, Harry osztályába és házába fogsz tartozni. Harry – fordult a fiúhoz – Vigyázz rá!

– Igen, Igazgató Úr!

– Pompás – biccentett az öreg – Szép napot, fiúk!

Süvegét kissé megemelve köszönt el a két Harrytől, majd magára hagyta őket.

Ám amint az igazgató elhagyta a szobát és tiszta volt a terep, Caleb felkelt és egy paraván mögött gyorsan átöltözött, majd szó nélkül a kijárat felé indult.

– Caleb! – fordult utána Harry – Hé, hová mész?

– El innen! – hangzott a válasz – Haza kell mennem!

– Nem mehetsz – sietett hozzá a varázslótanonc – Hallottad, itt kell maradnod.

– Nem! – tépte ki a karját Caleb – Nem fogok itt maradni, míg a barátaim, a családom és a népem az életéért küzd.

Mielőtt elindulhatott volna, megszédült és csaknem összeesett.

– Caleb! – tartotta meg ijedten Harry.

– Jól vagyok – mondta a herceg bizonytalanul.

– Dehogy vagy, gyere – vezette vissza az ágyhoz – Feküdj le, pihenned kell.

Calebnek nem volt ereje tiltakozni, csak fáradtan pislogott új segítőjére. Harry aggódva érintette meg a homlokát. Nem volt láza.

– Miért vagy ilyen kedves velem?

– Ezt hogy érted? – nézett rá Harry.

– A legutóbb, amikor a Földön jártam, az emberek gyűlöltek. Szörnyetegnek tartottak.

– A muglik már csak ilyenek. Ami engem illet, túl sok furcsaságot láttam, hogy gonosz legyek. Van a világon elég gonoszság, én nem leszek az.

Caleb elmosolyodott.

– Szükséged van segítségre és nem az a természet vagyok, aki magára hagyja azt, aki segítségre szorul. Pihenned kell!

***

Órák múlva Caleb ébredezett, amikor kinyitotta a szemét, egy ismerős arcot látott.

– Szia!

– Harry…te mit keresel itt? – kérdezte bizonytalanul.

– Vártam, hogy felébredj.

– El sem mozdultál mellőlem?

– Nem bizony.

– Miért? – kérdezte Caleb.

– Gondoltam, megijednél, ha egyedül lennél, amikor felébredsz. Nem vagy éhes?

– Az az igazság, hogy kicsit éhes vagyok.

Harry elnevette magát.

Calebet mintha kicserélték volna, kedvesen válaszolt minden kérdésére, nyoma sem volt a korábbi goromba, mogorva fiúnak, aki a pihenője előtt volt.

– Akkor gyere! – állt fel Harry – Madam Pompfrey elengedett. Azt mondta, ha vigyázol magadra nem lesz semmi baj.

– Ezt hallottam gyerekkorom óta. Fogalmazzunk úgy, hogy már megszoktam.

Miután a fiú elkészült, Harry a nagyterembe kísérte. Útközben elmesélte az iskola szabályait, megmutatta, mi hol van?

– Erre mi van? – állt meg az egyik kanyargó lépcsőnél Caleb.

– Ó, az a csillagvizsgáló toronyba vezet.

– Itt az is van?

– Igen. Az asztrológiához és a jóslástanhoz használjuk – magyarázta Harry, majd elnevette magát – Bár Hermione jobban tudna mesélni erről. Ő egy igazi agytröszt.

– Ő a barátnőd?

– Nem, dehogy. Olyan, mintha a nővérem lenne. Ő és Ron a legjobb barátaim.

– Á, értem – mondta Caleb, majd a lépcső felé nézett – Felmehetünk?

– Most inkább ne, jó? Gyere!

A nagyterembe érve, megkeresték a Griffendél asztalát. Ám útközben Caleb érezte, hogy mindenki őt bámulja, de nem érdekelte. Már megszokta, hogy megbámulják az emberek.

Na, lássuk azt a Nagytermet :D

1. fejezet

Rejtélyes idegen

– Harry! – kiáltotta Ginny – Merlinre! Hol lehet? – nézett a mellette álló Hermionéra –Egy órája keressük már, de még a nyomát sem találtuk.

– Az azért túlzás, de biztos jól van. Ne aggódj!

– Hat éve ismered és te még hiszel abban, hogy ha Harry eltűnik, akkor jól van? Van egy olyan érzésem, hogy előbb találjuk meg a Rengeteg szellemét, mint őt. Hol lehet? – nézett körbe a lány – Ha…

– Ki ne mondd! – lépett ki az egyik bokor mögül a megnevezett – Itt vagyok.

– Merre jártál? – kérdezte Hermione – Aggódtunk érted. Kiabáltunk is!

–Hallottam, de már nem voltam messze, ezért nem szóltam – mondta a fiú.

Biztatóul barátaira mosolygott, ám úgy tűnt a lányokat ez sem győzte meg.

– Menjünk! – javasolta Hermione – Ron és Hagrid már várnak – mondta és mint a csapat kinevezett vezére előrement.

A kis csapat gyors léptekkel haladt a vadőr kunyhója felé, köveken ugrottak át, kidőlt fatörzseket kerültek ki, ám a nehézségek ellenére megfelelő sebességgel haladtak. Csakhogy Ginny sehogy sem értette barátját.

– Hol voltál? – kérdezte Harrytől – Tudod, hogy éjjel még a birtok is veszélyes hely.

– Tudom – felelte a fiú – De valami azt súgta, hogy oda kell mennem!

– Valami azt súgta? – kérdezte összevont szemöldökkel a vörös hajú lány.

– Hagyjuk – legyintett Harry – Ha azt mondanám, hogy randiztam a tóban lévő polippal, azt se hinnéd el.

– Nem hát! – vágta rá Ginny – Mert egyszer csak felálltál és kisiettél Hagridtól. Mire kettőt pislogtunk, már messze jártál.

– Jó, ne egyél meg! – felelte felemelt kézzel Ginny – Istenem, ezek a fiúk.

Harry mit sem törődött a lány mondandójával, nem akart magyarázkodni, mert bármilyen furcsán is hatott úgy érezte, valamiért el kell mennie a birtok elhagyott részeire. Valami hívta, vonzotta magához, még sosem érzett hasonlót.

– Egy pillanatra megállt és visszanézett.

A fák szinte átláthatatlan labirintust képeztek, a távolba pedig a Tiltott Rengeteg és a hegyek magasodtak. Az érzés, hogy valami vár rá, nem hagyta nyugodni.

– Harry! – hallotta Hagrid szelíd, ám mégis dörmögő hangját a háta mögül.

A varázslótanonc megpördült a tengelye körül és az óriásra pillantott. Hagrid alakja sejtelmesen magasodott fölé, pedig Harry sem volt már első éves kis tanonc. Tizenhat éves volt, korához illő, átlagos magassággal.

– Valami baj van?

– Nem, csak…vissza kell mennem!

– Elhagytál valamit?

– Nem – csóválta a fejét Harry – Illetve lehet. Nem tudom biztosan.

– Téged megsütött a nap, pajtás. Azt se tudod, mit beszélsz – mondta legjobb barátja.

Harry – a Hagrid mögött álló – vörös kobakú fiúra nézett. 

Ron Weasley mit sem változott azóta, hogy első éves korukban egy fülkében ültek. Vörös hajával messziről kitűnt a tömegből, míg szeplőiről könnyen fel lehetett ismerni. Az elmúlt öt évben mindig Harry mellett volt. Akárcsak Hermione.

– Harry, ha dolgod van, elkísérünk! – javasolta Hagrid.

– Na és mi lesz a házidolgozatokkal? Egy egész. paksamétányi vár arra, hogy megírjuk. Rémlik?

– Mió! – szólt a lányhoz Ron – Lazíts már! Az nem bűn, ha pihensz néha.

– Ez igaz, de nekem nem kell hozzá más, csak egy jó könyv és az ágyam a Griffendél-toronyban.

– Srácok, bocsánat és tudom, hogy furcsán hangzik, de valami vár ott valami – magyarázta Harry.

– Akkor menjünk – mondta az óriás.

Együtt sétáltak vissza, ám most már Harry vezette őket, bár maga sem tudta, hogy mit keres, így egyszerűen csak az ösztöneire és a megérzéseire hallgatott. Az út egy részén azonban kénytelen volt megállni, hogy átgondolja a dolgokat.

– Na? Hogyan tovább? – érdeklődött Ron.

– Várj!

– Azt csinálom már egy órája – morogta barátja.

– Fogd be! A saját gondolataimat se hallom – förmedt rá Harry.

– Ha hallanád, hogy korog a gyomrom – mondta Ron.

– Disaudio – intett pálcájával Hermione.

Ron nem szólt többet, az az mozgott a szája, de senki sem hallotta. Hermione elnémította, ami kuncogásra késztette Harryt.

– Kösz, Mió!

– Nincs mit – tette karba kezét a lány.

– Csend és nyugalom – kacagott Ginny, amire Ron buzgó ökölrázással válaszolt.

A társaság csak nevetni tudott a néma fiún. Míg Harry a továbbiakon gondolkodott, észrevett egy különös, kék ösvényt, ami a birtoktól a Rengeteg fái felé vezetett. Megérintette a földet, de nem volt ott semmi, csak a fák hullajtott levele.

– Ez furcsa!

– Micsoda? – kérdezte Hermione.

– Ez – mutatott a földre Harry – Ez a fényösvény.

– Fényösvény? – pislogott a lány – Hol? Én nem látok semmit. Gin?

– Én se.

– Pedig itt van – forgolódott Harry.

Ekkor vett észre egy aprócska fényt, ami az ösvény felett lebegett, mintha szavak nélkül szólt volna hozzá és épp olyan kéken ragyogott, mint a földön folyó út.

– Gyertek, menjünk erre!

– Biztos vagy benne? – nézett ijedten uticéljuk felé Ginny – Az az út a Rengetegbe visz.

– Jesszus! – forgatta szemét Harry – Hogy lettél te griffendéles? Gyáva kukac.

– Micsoda? – háborodott fel Ginny – Hogy mondhatsz ilyet?

– Így – hangzott a válasz.

Elindult társai pedig követték. 

Varázspálcáját maga előtt tartva ment előre. Nem tudta mire számítson. Ahogy a kis fény felé, az hirtelen átalakult.

Csodaszép farkas lett, amit kékes ragyogás ölelt körül, mintha csak egy patrónus lett volna. Nem bántotta, nem vicsorított rá, csak nézte őt átható, szomorú szemekkel. 

Kinyújtotta felé a kezét és amikor már szinte karnyújtásnyira volt tőle, az ordas neki iramodott.

– Hé, gyere vissza! – kiáltott rá Harry, majd utána futott.

Hallotta barátai kiáltását, de mit sem törődött velük, tudta hová megy. Az ösvény ott ragyogott a talpa alatt, míg a farkas előtte futott. Követte és érezte, hogy egyre közeledik a céljához.

Hirtelen, az ordas megállt, ő pedig moccanni sem mert, nehogy elijessze. Látta, hogy a farkas őt nézi, majd amikor összeakadt a tekintetük a farkas ismét elfordult tőle. Harry ekkor vette észre a földön heverő alakot. Tudta, hogy jeleznie kell a többieknek. Magasba emelve pálcáját piros jelzőfényt lövellt az ég felé, hogy a többiek megtalálják. 

A testhez sietett.

Bárki is volt, csúnyán helyben hagyták, a hátát ezer seb tarkította, ruháját sár és vér szennyezte. Óvatosan a hátára fordította, de attól félt, nehogy nagyobb bajt okozzon vele. Csak ekkor látta az áldozatot.

Egy fiú volt.

Csak pár évvel lehetett idősebb nála, de neki nem volt sebhely a homlokán, de kísértetiesen hasonlított rá. A nyakához érintette a kezét, az idegen élt. Megkönnyebbülten sóhajtott.

Ahogy jobban megnézte a fiút, rájött, hogy nem roxforti diák, de nem is mugli. Hisz’ azok nem látják sem az iskolát, sem a birtokot. A legszokatlanabb mégis az idegenből áradó, különös erő, tehát volt varázsereje.

– Harry! – ragadta ki a gondolataiból Ginny aggódó hangja.

– Segítsetek – állt fel a sérült mellől – Találtam valakit! Megsérült.

– Ajjaj – lépett a sérült mellé Hagrid és vigyázva, nehogy további sebeket okozzon, a karjába vette – Elvisszük a kastélyba, gyertek!

A kis csapat követte a vadőrt, ám Harry úgy érezte mintha figyelték volna. Amikor visszapillantott, meglátta a fehér farkast, ami a fiúhoz vezette. 

– Vigyázz a testvéremre – hallott egy suttogó hangot – Rád bízom őt!

Ezt követően a farkas beleveszett a rengeteg sűrűjébe. Harry pedig jobbnak látta, ha erről nem tesz említést a többieknek, még a végén azt hiszik, bolond.

***

Madam Pompfrey azonnal megvizsgálta a sebesültet, akinek elmondása szerint nem esett baja, csak nagyon kimerült. 

A sebei valami különleges módon maguktól meggyógyultak, talán ezért is gyengült le annyira. A javasasszony szerint pihenésre volt szüksége. Miközben a csapat a gyengélkedőn várta, hogy a fiú felébredjen. Harry a beteg mellett ült és barátai beszélgetését hallgatva figyelte őt. Tudta, hogy ismeri valahonnan, csak azt nem tudta honnan.

– Milyen jóképű – mondta ábrándozva Ginny.

– Na-na, vegyél vissza húgi – szólt rá Ron, aki mióta visszatértek többet beszélt, mint azelőtt bármikor, mondván, Hermione varázslata miatt kisebbségi komplexus alakult ki a lelkében és megannyi szó akadt a torkán – NE csillogjon úgy a szemed és zabolázd meg azt az élénk fantáziád.

– Ki vagy te, hogy megmondd, csilloghat-e a szemem, vagy sem? – kérdezte felháborodva a lány.

– Lássuk csak – gondolkodott hangosan Ron – Ja igen! A bátyád.

– A bátyám?!

– Legutóbb még ott álltam a családi hierarchiába. Legalábbis úgy tűnt, a családfa szerint.

– És ez felhatalmaz, hogy apáskodj?

– Igen.

– Fejezzétek be – szólt rájuk Harry – Ha vitatkozni akartok, kívül tágasabb!

– Harrynek igaza van, ezzel csak ártunk a betegnek. Most nyugalomra van szüksége – mondta Hermione – Gyertek, menjünk.

– Mi van?

– Indíts kifele, na! – irányította az ajtó felé répa hajú barátját a lány.

– Hermione – fordult a lányhoz Ron – Sürgősen állítsd le magad, vagy nem állok jót magamért!

– Igen? – nézett rá a boszorkány – Ha sokáig makacskodsz, rád uszítom Lavendert. Von-von.

– Itt se vagyok – fordult sarkon a fiú.

– Én is így gondoltam – bólintott elégedetten barátja.

Már indult volna, ám nem felejtette el a Kis Túlélőt. Visszafordult hozzá.

– Harry, nem jössz?

– Mi? – nézett ráa fiú – De, megyek – mondta és útra készen állt.

Visszarakta a székét és még egy utolsó pillantást vetett az idegenre.

– Ki vagy? – suttogta – Mi elől menekültél?

Előszó

“ Nem a te hibád”

Életem során annyiszor hallottam már ezt a kifejezést, akárcsak azt, hogy “légy erős” szavakat. Egy világ terhe nyomta a vállamat, és ezt még azok sem érthették, akik közel álltak hozzám. Mindenki a Megmentőt látta bennem, annak aki győzedelmeskedik a rossz felett és úgy alakítja a jövőt, hogy ne legyen több halott, több szenvedés és a gonosz örökre eltűnjön az életünkből.

Az, hogy velem mi van, hogy engem milyen gondok nyomasztanak, csak keveseket érdekelt és ők is csak a felszínt kapargatták. Azt hittem, egyedül vagyok.

Aztán találkoztam vele.

Különös barátság volt a miénk. Ő egy teljesen másik világból jött, mégis, tökéletesen megértett, és…mintha egy testvér lett volna számomra. Vagy lehet, hogy csak a saját tükörképemet láttam benne. Azt aki évekkel később én is lehetek?

Furcsa volt, még számomra is, aki a furcsaságok közepette nőtt fel. A világa tele volt megmagyarázhatatlan csodákkal, pedig a varázslat számomra nem hatott ismeretlen dolognak. Azt hiszem, büszkén jelenthetem ki, hogy megtiszteltetés volt az oldalán harcolni és azt hiszem, általa egy nagyon jó okot kaptam arra, hogy a saját harcaimat megvívjam.

Bátran nevezem barátomnak, mert testvérek nem lehetünk. Ő volt az, aki pontosan megértette, hogy mit is érzek, hisz ő is ezen ment keresztül. Rá is úgy tekintettek az emberek, ahogy rám. Ez mind nagyon régen történt és azóta, őt sem láttam.

Eltűnt és azóta nem hallottam róla.

Hogy ki ő? Hogy ismertem meg?

Nos, minden egy sötét éjszakán kezdődött…