2016. február 17., szerda

3.fejezet

Jess

– Sziasztok! – köszöntötte barátait Harry, amikor az asztalhoz ültek.

– Szia! – nézett fel könyvéből Hermione – Hűha, sziasztok! Te vagy az, akit megtaláltunk, ugye?

– Igen – felelte mosolyogva Caleb.

– Srácok, ő itt Harry Caleb – mutatott barátjára Harry.

– Sziasztok! – biccentett a fiú.

– Szia, Hermione Granger – fogott kezet vele a lány.

Harry nem tudta nem észrevenni, hogy a lánynak bejön a fiú. A pillantása ragyogott, az arca halvány vörös színt öltött és néha-néha szégyenlősen megigazította a haját. Miután mindenki bemutatkozott Calebnek, a fiúk leültek és együtt ettek a többiekkel.

– Furcsa neved van! – jegyezte meg Ginny – Harry Caleb, ugye?

– Igen – felelte – De mindenki Calebnek hív, mert nem szeretem az első nevem.

– Még szerencse, hogy így reagálsz. Mert így, ha elkiáltom magam a szobánkban, hogy Harry, akkor mind a ketten felkapnátok a fejeteket – nevetett teli szájjal Ron.

Hermione rosszalló pillantást vetett a fiúra, jelezve, hogy nem volt tréfás.

Ron némán, behúzott nyakkal evett tovább, amin az asztalnál ülők csak nevettek, ám Caleb szomorúan ült az asztalnál. Nem is evett, csak piszkálta az ételt.

– Baj van? – kérdezte Harry.

– Nem. Csak…csak hiányoznak a barátaim. Tudod, nagyon közel állunk egymáshoz, mint ti, és ez az egész, eszembe juttatta őket.

– Ne csüggedj! – biztatta Harry – Biztos jól vannak!


– Remélem – motyogta szomorúan Caleb.

A herceg a poharáért nyúlt, de ügyetlenségében felborított egy poharat, így a benne lévő töklé az asztalra borult.

– Sajnálom – pattant fel, hogy felitassa a sárga nedűt.


– Semmi baj – segített neki Hermione – Gyakran előfordul!


– Röstellem, hogy ilyen ügyetlen voltam.

– Öregem, te melyik bolygóról jöttél? - kérdezte Ron.

– Tessék? - nézett rá Caleb.

– Úgy beszélsz, mint valami gróf, vagy lord. Kész röhej! A huszonegyedik században élünk, nem a középkorban.

– Ron! - szólt barátjára Harry.

Calebet szíven ütötték a vörös fiú szavai.
Egy pillanatra elkomorult és végignézett a társaságon. Harry volt az egyetlen, aki aggódva nézett rá, mindenki más csak egy furcsa idegent látott benne.

Szó nélkül elment az asztaltól.
Harry utána szólt, de nem ment vissza.



– Ron, hogy lehetsz ilyen gonosz? - kérdezte barátját.

– Miért? Mit mondtam?


– Caleb egyedül van, te meg sértegeted? Komolyan, nem értelek. Talán bántott téged? Nem! Akkor miért vagy ilyen gonosz vele?

– De hát, én csak...

– Nem tudod, hogy estek a szavai neki – magyarázta Hermione – Egyedül van, te pedig ilyeneket kérdezel.

– Még nem találkozott a bátyáimmal. A családban Fred és George a tréfamester, az ő tréfáik csak rosszabbak. Emlékszel az óriás pókká változott macim esetére? A testvéreim gúnyolódása milyen rosszul esne nyif-nyaf úrfinak?

– Hallgass már! - pattant fel Harry az asztaltól és Caleb után ment.

– Igenis, ó vakondok vezére – vágta egyenesbe magát Ron, ám pár másodpercre rá Hermione fejbe vágta a könyvével.

Eközben Caleb egyedül ücsörgött az egyik lépcsőn. Figyelte a diákok sokaságát, akik egymással beszélgetve, nevetve sétáltak és úgy tűnt, semmi gondjuk az életben. Mit keresek én itt?- kérdezte magától – Nekem nem itt a helyem, Domenico az otthonom.
Átkarolta a térdét és ráhajtotta a fejét, azt kívánva, bárcsak hazamehetne.

Látni akarta a barátait. A mindig tréfáló, kissé lökött unokatestvérét Ericet, Nathanielet, aki mindig vigyázott rá, akár egy testvér. És persze a lányokat sem tudta elfelejteni. Kathrinet, aki a csapat anyafigurája volt, és Eric társa. Erika pedig az volt, aki bár sokszor civódott a többiekkel mégis elfelejthetetlen tagja volt a csapatnak.

És persze, ott volt Line és Cirio. Salinae, Caleb barátnője volt, míg Cirio a bátyja. Talán ők hiányoztak neki a legjobban.

Csak gondolkodott és elmerült az emlékei tengerében, amikor egy gyengéd kéz érintette meg a vállát. Felpillantott és egy kedves, mosolygó arc nézett rá. Hosszú, barna haj, zöldeskék szem. Egy lány volt, akinek talárján zöld ezüst címer díszelgett.

 Jól vagy? - kérdezte ártatlanul.


 Igen, köszönöm.

– Olyan szomorú vagy – ült mellé – Bántott valaki?

– Nem tettlegesen – motyogta Caleb.

 Hm, ismerem ezt az érzést. Tudom, milyen az, ha szavakkal bántanak. Jobban fáj, mint az ütés, vagy más seb. Mert a seb begyógyul, vagy elmúlik, de a szavak újra és újra feldereng. Olyan mint a sav.

– Jé, hasonló szavakat használsz, mint én.

– Sokat olvasok – mosolygott a lány – Új vagy?

 Igen – nyújtotta kezét az idegen felé – Caleb Matthews.

 Jessica Collins, szia! - fogott kezet vele a leányzó – Melyik házban vagy?

 Griffendél, azt hiszem így mondják.

 Oh, akkor Harry társa vagy.

– Caleb! - jelent meg a megnevezett a folyosón – Caleb, hol vagy?

 Emlegetett szamár – kuncogott Jessica – Szia, Harry!

 Jess – torpant meg a fiú – Szia! Áh, Caleb itt vagy! Aggódtam, hogy eltévedtél.

 Csak egy kicsit egyedül akartam lenni, de összetalálkoztam Jessicával. Beszélgettünk kicsit.

 Na jó, fiúk, én most megyek. Harry, holnap találkozunk, ugye?

 Igen.

 Jó, remélem téged is látlak, Caleb! - köszönt el mosolyogva a fiútól – Jó éjt, fiúk.

Calebnek elég volt csak egy pillantást vetnie a fiatal varázslótanoncra és tudta, hogy a fiú többet érez Jessica iránt, mint puszta barátság. Hogy leplezze zavarát felköhögött, majd leült mellé

  Ne haragudj Ronra – szabadkozott – A tapintat nem az erőssége

 Azt vettem észre – morogta Caleb – De miért te jöttél utánam?

 Hát...mert...miért kérdezed?

 Tudod, ahonnan én jövök, ott az kér bocsánatot a tettéért, nem a barátunk. Hiába – sóhajtotta - Ez a hely más, meg kell szoknom. Na, gyere - állt fel – Ideje mennünk, holnap nehéz nap vár ránk!


Jess



1 megjegyzés:

  1. Ronald a tőle megszokott úton megütött egy ideget, ezúttal Caleb származásánál.

    VálaszTörlés