2.fejezet

Két Harry

Másnap, a varázslótanonc visszament a gyengélkedőre. Meglepetésére az erdőben talált idegen már ébren volt. A javasasszony épp perlekedett vele.

– Jó napot, Madame Pompfrey!

– Szervusz, Harry! – üdvözölte a nő.

Már meg sem lepődött azon, hogy a keresztnevén szólítja. Néhány hónapja – mikor egy baleset miatt segítségre szorult – Madame Pompfrey kijelentette, hogy nem hajlandó a vezetéknevén szólítani egy olyan diákot, aki szinte napi rendszerességgel meglátogatja a gyengélkedőt. Így onnantól kezdve, ő csak Harry volt a javasasszonynak.

A köszönést letudva, odasétált a beteghez és leült az ágya szélére.

– Hogy van? – kérdezte az ápolót.

– Jobban, de nem eszik és nem beszél. Még a nevét sem tudom.

Harry a fiúra nézett, ám az kerülte a pillantását.

– Enned kell – noszogatta – Erősödnöd kell!

A beteg megrázta a fejét.

– Látod?– mutatott rá zsörtölődve a javasasszony – Nem tudom mit csináljak vele.

– Érted amit mondunk? – kérdezte Harry, mire a fiú bólintott – Legalább ezt tudjuk.

Madam Pompfrey a fiúhoz hajolt, hogy megvizsálja.

Elmondta Harrynek, hogy egy igencsak furcsa heget talált a beteg vállán, amin talán tud segíteni, ám amint egy lépést tett felé, a fiú az ágy végéhez húzódott. Rettegett, akár egy csapdába esett kismadár. A segítséget láthatóan nem igényelte.

– Nem! – morogta.

– Nem bántalak – nyugtatta a gyógyító – Csak meg akarlak vizsgálni.

Madam Pompfrey hangja már már parancsoló volt, Harry nem is csodálta, hogy a fiú megijedt.

– Madam Pompfrey, kérem, hagyja rám!

Úgy tűnt, a javasasszony beadja a derekát és még az is segített a varázslónak, hogy betévedt három Hollóhátas, akik bizony rászorultak az ellátására, így Harry egyedül maradt a beteggel. 

– Nézd, tudom, hogy félsz – mondta vigasztalásként – De itt, senki sem fog bántani. Gyere, egyél valamit.

Kezébe vette az ágy mellett álló levesestálat, de ahogy meg akarta etetni, az idegen elfordult tőle. 

– Olyan vagy, mint egy ovis – morogta szemrehányóan – Meg kell mondjam, szörnyen makacs vagy. Vagy várj csak…lehet, hogy nem vagy éhes?

Az idegen bólintott.

A nyakláncát szorongatta, érezhető volt a zavartsága, mintha szégyellte volna magát. Harry visszatette helyére a tányért, de továbbra sem mondott le arról, hogy szóra bírja az idegent. 

– Tudod, én találtalak meg. Egy farkas vezetett el hozzád – mesélte, mire a fiú felkapta a fejét és körbe nézett, mintha keresne valamit – Ő nincs itt! Ne félj! Mondd csak, menekültél valami elől? Bántottak talán?

Néma csend ereszkedett a szobára.

– Hát – vakarta fejét tanácstalanul – Így nem jutunk előrébb. Jut eszembe, még be sem mutatkoztam. Harry Potter – nyújtott kezet a fiú felé – Téged, hogy hívnak?

Ismét válasz nélkül maradt.

Sóhajtott, és jobbnak látta, ha távozik. Egyszerűen belefáradt a próbálkozásba, ha valaki nem akar beszélni vele, akkor azzal nem tud mit kezdeni.

Felállt, elköszönt, majd az ajtó felé sétált.

– Harry! – hallott egy hangot a háta mögül.

– Tessék? – fordult vissza a varázslótanonc.

Azt hitte a fiú őt hívta, de már azon is meglepődött, hogy beszélni hallja.

– Mit mondtál? – ült hozzá.

– Harry – ismételte a fiú motyogva, mint egy papagáj – Ez az én nevem is. 

– Micsoda?

– Harry Caleb a nevem, de mivel nem szeretem az első nevem, mindenki Calebnek szólít.

– Merlin szétfoltozott süvegére, te beszélsz hozzám!

– Ne haragudj, amiért néma voltam. Csak féltem. Itt minden idegen számomra. Ezért nem beszéltem. Bocsánat.

– Mindenesetre örülök, hogy végre szóba állsz velem – mondta Harry nevetve – Szóval, Caleb, ugye? Szép neved van, furcsa, de szép.

– Köszönöm – mosolyodott el Caleb.

– Hogy kerültél ide? – kíváncsiskodott Harry – Honnan jöttél?

– Erre inkább én felelnék – szólt egy hang a terem túlsó végéből.

A két fiú odafordult, bár Harry sejtette, hogy az igazgató előbb-utóbb fel fog bukkanni. Félhold szemüvege mögül kedvesen pillantott rájuk, majd lassú léptekkel a beteghez sétált.

– Szervusz, Harry Caleb! A nevem Albus Dumbledore, az iskola igazgatója vagyok.

– Nagyon örvendek és köszönöm, hogy vigyáztak rám. Sajnálom, ha kellemetlenséget okoztam, csak megijedtem.

– Emiatt ne fájjon a fejed, fiam – ült az ágya szélére az idős mágus – Látom, Harryvel már összebarátkoztatok. Ennek örülök.

– Öhm, professzor úr – szólította meg az említett – Ön tudja, hogy Caleb kicsoda? Hogy jonna jött? 

– Igen – hangzott a felelet – Caleb otthona Domenico, ugye?

A fiú csak életében nem hallott Domenicóról, ami nem is lepte meg a tanárt. Az igazgató csak mosolygott rajta.

– Nem csodálom, hogy nem ismered. Domenico nem a Földön van.

– Micsoda?

Először azt hitte, hogy az öreg varázsló túloz, esetleg tréfál, ám hiába várta, hogy az igazgató kacagjon, a férfi halálosan komoly pillantást vetett rá. – Ennek a fele se tréfa! – gondolta Harry.

– Caleb – nézett a fiúra – Ez igaz?

– Igen – motyogta – Szaturnuszi vagyok.

Harry egyik ámulatból a másikba esett, ám ahogy Calebre nézett, a tekintete megakadt a nyakláncán. Csak ekkor vette észre, hogy a medál a Szaturnuszt ábrázolta.

– Zavartnak látszol, Harry. Pedig nagyon egyszerű, a dolog – magyarázta Dumbledore – Domenico a Szaturnusz három királyságának egyike, aminek a mi Calebünk a nagyhercege.

– Hercege? – dadogta Harry.

– Igen – folytatta az igazgató.

– Ne haragudjon Uram, de Ön ezt honnan tudja? – kíváncsiskodott Harry.

– Diákéveim során nem egyszer jártam a birodalomban. Patrick király – Caleb nagyapja – jó barátom volt. Ami a herceget illeti – nézett a fiúra – Védelemre van szüksége.

–Köszönöm, igazgató úr, de haza kell mennem.

– Drága fiam, ezt te sem gondolhatod komolyan.

– Domenico az otthonom, ott a helyem.

– Domenicót megtámadták Alastro katonái, csak arra várnak, hogy te visszamenj és a tábornok megszerezhesse a varázserődet.

Harry csak kapkodta a fejét.

Milyen Alastro? Milyen varázserő? Semmit sem értett, az egész kérdések áradataként hatott.

– Honnan tud ezekről?

– A barátaidtól.

– Jól vannak? – aggódott Caleb.

– Igen – bólintott az öreg – A bátyáddal a fővárost őrzik.

– Ott kéne lennem.

– Itt kell maradnod – állt fel az igazgató – Itt biztonságban vagy.

– Bezár, mint egy rabot?

– Nem, fiam. Diák leszel, Harry osztályába és házába fogsz tartozni. Harry – fordult a fiúhoz – Vigyázz rá!

– Igen, Igazgató Úr!

– Pompás – biccentett az öreg – Szép napot, fiúk!

Süvegét kissé megemelve köszönt el a két Harrytől, majd magára hagyta őket.

Ám amint az igazgató elhagyta a szobát és tiszta volt a terep, Caleb felkelt és egy paraván mögött gyorsan átöltözött, majd szó nélkül a kijárat felé indult.

– Caleb! – fordult utána Harry – Hé, hová mész?

– El innen! – hangzott a válasz – Haza kell mennem!

– Nem mehetsz – sietett hozzá a varázslótanonc – Hallottad, itt kell maradnod.

– Nem! – tépte ki a karját Caleb – Nem fogok itt maradni, míg a barátaim, a családom és a népem az életéért küzd.

Mielőtt elindulhatott volna, megszédült és csaknem összeesett.

– Caleb! – tartotta meg ijedten Harry.

– Jól vagyok – mondta a herceg bizonytalanul.

– Dehogy vagy, gyere – vezette vissza az ágyhoz – Feküdj le, pihenned kell.

Calebnek nem volt ereje tiltakozni, csak fáradtan pislogott új segítőjére. Harry aggódva érintette meg a homlokát. Nem volt láza.

– Miért vagy ilyen kedves velem?

– Ezt hogy érted? – nézett rá Harry.

– A legutóbb, amikor a Földön jártam, az emberek gyűlöltek. Szörnyetegnek tartottak.

– A muglik már csak ilyenek. Ami engem illet, túl sok furcsaságot láttam, hogy gonosz legyek. Van a világon elég gonoszság, én nem leszek az.

Caleb elmosolyodott.

– Szükséged van segítségre és nem az a természet vagyok, aki magára hagyja azt, aki segítségre szorul. Pihenned kell!

***

Órák múlva Caleb ébredezett, amikor kinyitotta a szemét, egy ismerős arcot látott.

– Szia!

– Harry…te mit keresel itt? – kérdezte bizonytalanul.

– Vártam, hogy felébredj.

– El sem mozdultál mellőlem?

– Nem bizony.

– Miért? – kérdezte Caleb.

– Gondoltam, megijednél, ha egyedül lennél, amikor felébredsz. Nem vagy éhes?

– Az az igazság, hogy kicsit éhes vagyok.

Harry elnevette magát.

Calebet mintha kicserélték volna, kedvesen válaszolt minden kérdésére, nyoma sem volt a korábbi goromba, mogorva fiúnak, aki a pihenője előtt volt.

– Akkor gyere! – állt fel Harry – Madam Pompfrey elengedett. Azt mondta, ha vigyázol magadra nem lesz semmi baj.

– Ezt hallottam gyerekkorom óta. Fogalmazzunk úgy, hogy már megszoktam.

Miután a fiú elkészült, Harry a nagyterembe kísérte. Útközben elmesélte az iskola szabályait, megmutatta, mi hol van?

– Erre mi van? – állt meg az egyik kanyargó lépcsőnél Caleb.

– Ó, az a csillagvizsgáló toronyba vezet.

– Itt az is van?

– Igen. Az asztrológiához és a jóslástanhoz használjuk – magyarázta Harry, majd elnevette magát – Bár Hermione jobban tudna mesélni erről. Ő egy igazi agytröszt.

– Ő a barátnőd?

– Nem, dehogy. Olyan, mintha a nővérem lenne. Ő és Ron a legjobb barátaim.

– Á, értem – mondta Caleb, majd a lépcső felé nézett – Felmehetünk?

– Most inkább ne, jó? Gyere!

A nagyterembe érve, megkeresték a Griffendél asztalát. Ám útközben Caleb érezte, hogy mindenki őt bámulja, de nem érdekelte. Már megszokta, hogy megbámulják az emberek.

Na, lássuk azt a Nagytermet :D