1. fejezet

Rejtélyes idegen

– Harry! – kiáltotta Ginny – Merlinre! Hol lehet? – nézett a mellette álló Hermionéra –Egy órája keressük már, de még a nyomát sem találtuk.

– Az azért túlzás, de biztos jól van. Ne aggódj!

– Hat éve ismered és te még hiszel abban, hogy ha Harry eltűnik, akkor jól van? Van egy olyan érzésem, hogy előbb találjuk meg a Rengeteg szellemét, mint őt. Hol lehet? – nézett körbe a lány – Ha…

– Ki ne mondd! – lépett ki az egyik bokor mögül a megnevezett – Itt vagyok.

– Merre jártál? – kérdezte Hermione – Aggódtunk érted. Kiabáltunk is!

–Hallottam, de már nem voltam messze, ezért nem szóltam – mondta a fiú.

Biztatóul barátaira mosolygott, ám úgy tűnt a lányokat ez sem győzte meg.

– Menjünk! – javasolta Hermione – Ron és Hagrid már várnak – mondta és mint a csapat kinevezett vezére előrement.

A kis csapat gyors léptekkel haladt a vadőr kunyhója felé, köveken ugrottak át, kidőlt fatörzseket kerültek ki, ám a nehézségek ellenére megfelelő sebességgel haladtak. Csakhogy Ginny sehogy sem értette barátját.

– Hol voltál? – kérdezte Harrytől – Tudod, hogy éjjel még a birtok is veszélyes hely.

– Tudom – felelte a fiú – De valami azt súgta, hogy oda kell mennem!

– Valami azt súgta? – kérdezte összevont szemöldökkel a vörös hajú lány.

– Hagyjuk – legyintett Harry – Ha azt mondanám, hogy randiztam a tóban lévő polippal, azt se hinnéd el.

– Nem hát! – vágta rá Ginny – Mert egyszer csak felálltál és kisiettél Hagridtól. Mire kettőt pislogtunk, már messze jártál.

– Jó, ne egyél meg! – felelte felemelt kézzel Ginny – Istenem, ezek a fiúk.

Harry mit sem törődött a lány mondandójával, nem akart magyarázkodni, mert bármilyen furcsán is hatott úgy érezte, valamiért el kell mennie a birtok elhagyott részeire. Valami hívta, vonzotta magához, még sosem érzett hasonlót.

– Egy pillanatra megállt és visszanézett.

A fák szinte átláthatatlan labirintust képeztek, a távolba pedig a Tiltott Rengeteg és a hegyek magasodtak. Az érzés, hogy valami vár rá, nem hagyta nyugodni.

– Harry! – hallotta Hagrid szelíd, ám mégis dörmögő hangját a háta mögül.

A varázslótanonc megpördült a tengelye körül és az óriásra pillantott. Hagrid alakja sejtelmesen magasodott fölé, pedig Harry sem volt már első éves kis tanonc. Tizenhat éves volt, korához illő, átlagos magassággal.

– Valami baj van?

– Nem, csak…vissza kell mennem!

– Elhagytál valamit?

– Nem – csóválta a fejét Harry – Illetve lehet. Nem tudom biztosan.

– Téged megsütött a nap, pajtás. Azt se tudod, mit beszélsz – mondta legjobb barátja.

Harry – a Hagrid mögött álló – vörös kobakú fiúra nézett. 

Ron Weasley mit sem változott azóta, hogy első éves korukban egy fülkében ültek. Vörös hajával messziről kitűnt a tömegből, míg szeplőiről könnyen fel lehetett ismerni. Az elmúlt öt évben mindig Harry mellett volt. Akárcsak Hermione.

– Harry, ha dolgod van, elkísérünk! – javasolta Hagrid.

– Na és mi lesz a házidolgozatokkal? Egy egész. paksamétányi vár arra, hogy megírjuk. Rémlik?

– Mió! – szólt a lányhoz Ron – Lazíts már! Az nem bűn, ha pihensz néha.

– Ez igaz, de nekem nem kell hozzá más, csak egy jó könyv és az ágyam a Griffendél-toronyban.

– Srácok, bocsánat és tudom, hogy furcsán hangzik, de valami vár ott valami – magyarázta Harry.

– Akkor menjünk – mondta az óriás.

Együtt sétáltak vissza, ám most már Harry vezette őket, bár maga sem tudta, hogy mit keres, így egyszerűen csak az ösztöneire és a megérzéseire hallgatott. Az út egy részén azonban kénytelen volt megállni, hogy átgondolja a dolgokat.

– Na? Hogyan tovább? – érdeklődött Ron.

– Várj!

– Azt csinálom már egy órája – morogta barátja.

– Fogd be! A saját gondolataimat se hallom – förmedt rá Harry.

– Ha hallanád, hogy korog a gyomrom – mondta Ron.

– Disaudio – intett pálcájával Hermione.

Ron nem szólt többet, az az mozgott a szája, de senki sem hallotta. Hermione elnémította, ami kuncogásra késztette Harryt.

– Kösz, Mió!

– Nincs mit – tette karba kezét a lány.

– Csend és nyugalom – kacagott Ginny, amire Ron buzgó ökölrázással válaszolt.

A társaság csak nevetni tudott a néma fiún. Míg Harry a továbbiakon gondolkodott, észrevett egy különös, kék ösvényt, ami a birtoktól a Rengeteg fái felé vezetett. Megérintette a földet, de nem volt ott semmi, csak a fák hullajtott levele.

– Ez furcsa!

– Micsoda? – kérdezte Hermione.

– Ez – mutatott a földre Harry – Ez a fényösvény.

– Fényösvény? – pislogott a lány – Hol? Én nem látok semmit. Gin?

– Én se.

– Pedig itt van – forgolódott Harry.

Ekkor vett észre egy aprócska fényt, ami az ösvény felett lebegett, mintha szavak nélkül szólt volna hozzá és épp olyan kéken ragyogott, mint a földön folyó út.

– Gyertek, menjünk erre!

– Biztos vagy benne? – nézett ijedten uticéljuk felé Ginny – Az az út a Rengetegbe visz.

– Jesszus! – forgatta szemét Harry – Hogy lettél te griffendéles? Gyáva kukac.

– Micsoda? – háborodott fel Ginny – Hogy mondhatsz ilyet?

– Így – hangzott a válasz.

Elindult társai pedig követték. 

Varázspálcáját maga előtt tartva ment előre. Nem tudta mire számítson. Ahogy a kis fény felé, az hirtelen átalakult.

Csodaszép farkas lett, amit kékes ragyogás ölelt körül, mintha csak egy patrónus lett volna. Nem bántotta, nem vicsorított rá, csak nézte őt átható, szomorú szemekkel. 

Kinyújtotta felé a kezét és amikor már szinte karnyújtásnyira volt tőle, az ordas neki iramodott.

– Hé, gyere vissza! – kiáltott rá Harry, majd utána futott.

Hallotta barátai kiáltását, de mit sem törődött velük, tudta hová megy. Az ösvény ott ragyogott a talpa alatt, míg a farkas előtte futott. Követte és érezte, hogy egyre közeledik a céljához.

Hirtelen, az ordas megállt, ő pedig moccanni sem mert, nehogy elijessze. Látta, hogy a farkas őt nézi, majd amikor összeakadt a tekintetük a farkas ismét elfordult tőle. Harry ekkor vette észre a földön heverő alakot. Tudta, hogy jeleznie kell a többieknek. Magasba emelve pálcáját piros jelzőfényt lövellt az ég felé, hogy a többiek megtalálják. 

A testhez sietett.

Bárki is volt, csúnyán helyben hagyták, a hátát ezer seb tarkította, ruháját sár és vér szennyezte. Óvatosan a hátára fordította, de attól félt, nehogy nagyobb bajt okozzon vele. Csak ekkor látta az áldozatot.

Egy fiú volt.

Csak pár évvel lehetett idősebb nála, de neki nem volt sebhely a homlokán, de kísértetiesen hasonlított rá. A nyakához érintette a kezét, az idegen élt. Megkönnyebbülten sóhajtott.

Ahogy jobban megnézte a fiút, rájött, hogy nem roxforti diák, de nem is mugli. Hisz’ azok nem látják sem az iskolát, sem a birtokot. A legszokatlanabb mégis az idegenből áradó, különös erő, tehát volt varázsereje.

– Harry! – ragadta ki a gondolataiból Ginny aggódó hangja.

– Segítsetek – állt fel a sérült mellől – Találtam valakit! Megsérült.

– Ajjaj – lépett a sérült mellé Hagrid és vigyázva, nehogy további sebeket okozzon, a karjába vette – Elvisszük a kastélyba, gyertek!

A kis csapat követte a vadőrt, ám Harry úgy érezte mintha figyelték volna. Amikor visszapillantott, meglátta a fehér farkast, ami a fiúhoz vezette. 

– Vigyázz a testvéremre – hallott egy suttogó hangot – Rád bízom őt!

Ezt követően a farkas beleveszett a rengeteg sűrűjébe. Harry pedig jobbnak látta, ha erről nem tesz említést a többieknek, még a végén azt hiszik, bolond.

***

Madam Pompfrey azonnal megvizsgálta a sebesültet, akinek elmondása szerint nem esett baja, csak nagyon kimerült. 

A sebei valami különleges módon maguktól meggyógyultak, talán ezért is gyengült le annyira. A javasasszony szerint pihenésre volt szüksége. Miközben a csapat a gyengélkedőn várta, hogy a fiú felébredjen. Harry a beteg mellett ült és barátai beszélgetését hallgatva figyelte őt. Tudta, hogy ismeri valahonnan, csak azt nem tudta honnan.

– Milyen jóképű – mondta ábrándozva Ginny.

– Na-na, vegyél vissza húgi – szólt rá Ron, aki mióta visszatértek többet beszélt, mint azelőtt bármikor, mondván, Hermione varázslata miatt kisebbségi komplexus alakult ki a lelkében és megannyi szó akadt a torkán – NE csillogjon úgy a szemed és zabolázd meg azt az élénk fantáziád.

– Ki vagy te, hogy megmondd, csilloghat-e a szemem, vagy sem? – kérdezte felháborodva a lány.

– Lássuk csak – gondolkodott hangosan Ron – Ja igen! A bátyád.

– A bátyám?!

– Legutóbb még ott álltam a családi hierarchiába. Legalábbis úgy tűnt, a családfa szerint.

– És ez felhatalmaz, hogy apáskodj?

– Igen.

– Fejezzétek be – szólt rájuk Harry – Ha vitatkozni akartok, kívül tágasabb!

– Harrynek igaza van, ezzel csak ártunk a betegnek. Most nyugalomra van szüksége – mondta Hermione – Gyertek, menjünk.

– Mi van?

– Indíts kifele, na! – irányította az ajtó felé répa hajú barátját a lány.

– Hermione – fordult a lányhoz Ron – Sürgősen állítsd le magad, vagy nem állok jót magamért!

– Igen? – nézett rá a boszorkány – Ha sokáig makacskodsz, rád uszítom Lavendert. Von-von.

– Itt se vagyok – fordult sarkon a fiú.

– Én is így gondoltam – bólintott elégedetten barátja.

Már indult volna, ám nem felejtette el a Kis Túlélőt. Visszafordult hozzá.

– Harry, nem jössz?

– Mi? – nézett ráa fiú – De, megyek – mondta és útra készen állt.

Visszarakta a székét és még egy utolsó pillantást vetett az idegenre.

– Ki vagy? – suttogta – Mi elől menekültél?